( a címhez: ha a porban porszkálunk, akkor a sárban nyílván sároskálunk )

Szóval úgy kezdődött, hogy, mint szabadságon lévő munkaerő lehetőségem adódott, hogy jó időben fussak. Jó időben, mert végre nem este kellett mennem, hanem mint egy profi sportoló a nap legalkalmassabb szakában tudam elindulni. Jó időben, mert a sok tocsogó fagyos nap után szívmelengető napsütés fogadott. Ezen fel is bátorodtam, az előre tervezett lassú, lapos tópart helyett irányt vettem a Sánc felé.

Ami kiválló ötletnek bizonyúlt, hangulati szempontból, őz megfigyelési szempontból, tájban gyönyörködés szempontjából. Viszont az a bizonyos 160-as pulzus küszöb, hm...hm..., hát gyökvonással, osztással, minusz PI és Higgs bozon átlagsebességgel valósult csak meg. Megjegyzem a végére az átlag 158 lett, így végül is a terv teljesült, ha úgy nézzük.

Meg kellett állapítanom, hogy a Sánc sár alliteráció nem kedvező a pulzusnak, plusz szintkülömbség szintén nem tett jót. Ez egy kellemetlen alliteráció lett, bár ha a jó oldalát nézzük comb, far, hát és egyébb izmoknak kimondottan jót tett a 6-8 kilós cipők (darabonként) cipelése. A Garmin nem véletlenűl értékelte 5-ösre az edzést. 

Mivel a Salomon citibigyó cipőmnek kiváló a talajfogása, és a stabilítása, ragaszkodni tudtam a jó etyeki taljhoz. A problémát csak az jelentette, hogy a talaj egyes rétegei jobban ragaszkodtak a cipőmhöz, mint az alsóbb rétegekhez, ebből következett, hogy comberősítő jellegű lett a futás egy jelentős része. Szóval a sár és a cipőm igyekezett szimbiózist kialkakítani, amit én folyamatos lábrángással, lengyel skippel, gazella futással, magas térd és sarok emeléssel igyekeztem meggátolni. Mondjuk úgy, hogy tisztes döntetlent értem el ebben a küzdelemben. Ha valaki látta a rángásaim biztos jól szórakozott rajta.

És egy két új tényt is megállapítottam:

- Ha fehér foltot látsz szem magasságban a messzeségben, az egy őz far, ettől nem kell félni, ő úgyis jobban fél tőled és elinal. 

- Ha egy barna foltot látsz a messzeségben, nagyjából derék alatt, akkor az valószínűleg kutya, tehát fel kell szívni a tüdőd levegővel, előre végiggondolni, hogy milyen válogatott káromkodással igyekszel majd nyomást gyakorolni a jószágra, hogy ne ő gyakoroljon rád nyomást. És a nagy levegőtől a hang is mélyebb lesz, sokkal ijesztőbb.

-Ha a barna folt térd alatti magasságban van, akkor kerüld ki! Valószínűleg egy kupac sz.r van előtted.

Egyébként még egy megállapítást tettem, sajna tök dzsuva, szemetes a határ, és nem az őzektől, kutyáktól, hanem a sok köcsögtől, aki odaviszi a pusztazámori telep helyett.

De ne ezzel fejezzem be, maga a futás és kirándulás nagyon szép volt. Sár és lengyel szkipp ellenére is jól éreztem magam, a lelekem egy kicsit megemelkedett ezért is vetettem gépbe ezeket a sorokat.

Zárásként egy-két kép:

    A zetyeki határ1.

A zetyeki határ 2.

A szimbiózis maradványa.

Élményekkel telve

Engedve a nem mondom meg, de tudjátok, hogy ki részéről jövő baráti unszolásnak – írjá má egy beszámolót! - megpróbálom összegezni a duplacsúcsos élményeket.

A hivatalos számok, tények stb itt: http://terepfutas.hu/duplaszimpla-elmeny-2015/ találhatóak. 

Mi voltunk/vagyunk/leszünk a bagoly koalíció névre hallgató formáció. Tudom, senkit nem érdekel, de a név eredete: BAGOLY, mert sokat futok sötétben, mint a Kápkert utcai bagoly szekció tagja, Gábor pedig Herceghalomban fut sokat sötétben, KOALÍCIÓ, mert a párt két szomszéd vár tagjai alkották. Név szerint: Bácsalmási Gábor Herceghalomról, és Etyek képviseletében szerény személyem Tibay Csaba.

Csak közbevetem, hogy párosunkban van már egy Szuper Balaton is márciusról, és több közös részvétel különböző csapatformációkban.

Ez volt az első olyan verseny, ahol együtt futottunk, mert hogy ez egy páros verseny volt (előző versenyeken váltóban voltunk, tehát egyszerre nem voltunk a pályán). Azaz a két embernek egyszerre kellett teljesítenie a távot. Igazából nem volt verseny, mert minden, szintidőn belül célba érkezőt jutalmaztak két dögcédulával, és nem hirdettek eredményt, nem volt dobogó, fanfár és hasonlók, de…. azért mindenki böngészte az eredménylistát, mindenki nyomta az iramot.

Aki ránéz a térképre, az láthatta rögtön, hogy nem unalmas a pálya vonalvezetése. Az útvonal nagyjából így nézett ki: Mátrafüred-Kékestető-Parádsasvár-Kékestető-Mátrafüred. Az látszott, hogy lesz egy kis szintkülönbség….. és tényleg, volt, óra szerint 1680m fel és le és fel és le. A táv 36 km-re jött ki, ami nem sok, de nem is kevés. Úgy gondlom egy jó belépő a terepfutás világába.

A jegyzőkönyv: elindultunk szépen felfelé Füredről, ez nagyjából rendben is volt, mivel futottunk már Kékest volt fogalmunk arról, hogy mi vár ránk. Mivel nem esett sem eső, sem hó (pedig többen szurkoltak ezértJ ) nem volt nagy gáz. Persze 7,5 km felfelé az sok, meg persze volt egy-két dagonya is, de így értünk fel a csúcsra először:

Csipogás, frissítés (megjegyzendő, hogy mindenhol habzsi-dőzsi volt, csak a tatár beefsteak hiányzott marháraJ, nagyon kedves emberek gondoskodtak rólunk, és külön tetszett a saját pohár használata) és irány lefelé. Na itt jött egy meglepi, amit úgy hívnak, hogy Sombokor lejtő. Persze mindenki mondta, hogy ez szívás lesz, de… azt nem gondoltam, hogy átmegyek kőszáli kecskébe oltott bagolyba, aki kőről-fára, kőről-kőre, fáról-farra-fára, majdnem pofára ereszkedik lefelé a kb 400 m-en.

És a kép csak a koncentrációt adja vissza, az érzés megfizethetetlen volt.

Ezt leküzdve végrehajtottam egy szorgalmi feladatot kb 400 m-en (eltévedtem, de ez így leírva olyan banális…), és érkeztünk a Parádsasvári frissítőhöz és a fordulóhoz. Kb 8 km downhill után újra irány a Kékes, hisz Gáborral ekkor még csak egyszer voltunk a csúcson, kellett még egy!

A visszaút eleje jól futható volt, bár folyamatosan emelkedett, aztán egyszer csak jött a szopacs kettő. Merthogy ha nem is függőlegesen, de megint sziklaváltót rendeztünk, csak ezúttal felfelé. Ráadásul minden kanyar után a csúcsot vártuk, de csak vártuk, mert még tovább, még felfelébb, és még meredekebben, aztán kanyar és még tovább, még felfelébb, és még meredekebben, aztán még egy kanyar és még tovább, még felfelébb, és még meredekebben, és így tovább, tudjátok kanyar… és…. még tovább, még felfelébb, és még meredekebben….. és, akkor… még… nem… ott volt a csúcs, és nem menekült tovább, meghódítottuk újra, csipogás, frissítés és lefelé rohanás…

Illetve lett volna rohanás, mert közben a jobb térdem elkezdett fájni, ami azért visszafogott eléggé. Gábor türelemmel viselte az én megpróbáltatásaim is – máskor meg én az övét, de az ilyen verseny ettől és tényleg ettől szép, ha nem is szó szerint, de húzzuk-toljuk egymást -.

Ebből a lejtmenetből két élmény maradt meg, az egyiket még ma is hordozom magammal. 1. un. „combfarkas”, azaz kutyául fáj a combom első része, minden lefelé lépcsőzéskor azonnal előjön az érzés, ami megfizethetetlen… 2. a másik emlék pillanatnyi volt, úgy, de úgy pofára estem, hogy benne lennék a best of-ban a youtubon, vagy a WATTS-ban, de szerencsére senki nem látta, csak két mókus, de azokat megvesztegettem egy-egy müzli szelettel  (hehe) .

Szóval lassacskán beértünk a faluba, kanyargóztunk az aszfalton egy kicsit és jött a

 Igen, igen a cél, a befutó, az ilyenkor szokásos öröm és mámor.

Ezzel az eredménnyel 13-ak lettünk 50-ből, szerintem ez vállalható, pláne elsőbálozóként.

A versenyről, a szervezőkről, a hangulatról, a futótársakról csak és kizárólag szuperlatívuszokban lehet említést tenni! Tényleg, ez egy más világ a budapesti aszfalt versenykehez képest, nekem sokkal szimpatikusabb úgy hogy el is dőlt: erre veszem az irányt!

Zárásképpen pedig egy nagy virtuális pacsi Gábornak újra, remélem nem utoljára!!! Irány a Szuper Balaton 2016 edition!!!

És a „hivatalos” csapatkép:

Csak a tények kedvéért:

Pár szót már írtam a bemutatkozóban, még egy-két dologgal kiegészíteném itt és most:

Mindig is sportoltam, kézilabda, jégkorong, rugby, voltak a "komoly" - az az versenyszerű - választások és szeretek országúton bringázni - komolytalanúl, az az egy próbától eltekintve ebben sosem versenyeztem -. A futás mindig része volt a felkészüléseknek, alapozásoknak, ezért tulajdonképpen mindig is futottam. Kb 2009 táján történt az, hogy már annyira fájt mindenem egy-egy rugby edzés után, hogy úgy döntöttem végleg átigazolok ebben (és a hokiban is) a lelkes néző kategóriába. Mivel a bringához rengeteg idő kell(ene) - és ez kevésbé családbarát - maradt a futás "főfoglakozásként". De ha már csinálom csináljam komolyan. Elkezdtem versenyekre is járni, gyarapítva a lelkes elszánt amatőrök tömegét. Aztán ahogyan szokott lenni nyúltak a távok, illetve variálódtak a versenyek. Ahogy egyre több lett a terep úgy kopott ki az aszfalt a lábam alól.

Tagja vagyok klubank is: Etyeki Futók Egyesülete, illetve ezen belül a nem hivatalos bagoly szekciónak (merthogy sokat futunk este, ami azt jelenti, hogy szeptember végétől március végéig tök sötétben, fejlámpázva), amelyet egy szűkebb kör, az utcabeleik alkotnak. Ha közösséget vesszük számba midenképpen meg kell említenem a szomszédvár Herceghalom baglyát is, akivel lassan kezdünk fix párt alkotni - remélem az ő megelégedettségére is -.    

Ha már a szomszédvárat említettem, én magam Etyeken lakom kis családommal, és a közeli nagyfaluba Budapestre járok dolgozni. Ebből következően főleg e két helység dombjait szoktam futási célzattal látogatni, a szarvasok, őzek, rókák, és a kutyák nem kis megrökönyödésére időnként.  

Egy kép a totemállatomról:

Lehgközelebbre keresek egy épkézléb jépet magamról is, csak, hogy legyen:-)

Mint írtam már a bloggal elsősorban magamat akarom szórakoztatni, amolyan kiegészítésként az endomondos edzésnaplómhoz. illetve összegyűjtögetem az itt-ott a kedvencek között trárolt és gyakran elkeveredő olvasmányaimat. Mivel utóbbi közérdeklődésre is számottarthat, vágok bele a blogba.